Vót, ahogy vót, mer máshogy hogy lett vóna, elképzeltem,
hogy a konyhában a vacsorát Józsinak készítem,
asztalhoz ültetem, mer vacsoraidő van a Józsit(így nevezik ugyanis az egyszerű legényt, akivel előbbutóbb, csakcsak, na mindenki érti eztet), pörkölt van, mer azt tegnap óta nem ettünk, és különben meg sznob buzi, aki többre vágyik ennél.
Törüld csak a terítőbe a szaftot.

Arra gondoltam, mennyit fizetnek vajon Sanyinak, merthogy így neveztem el a zöld szatyros, sapkás, kellően rozzant alkesz kinézetű bácsit, aki egy fideszes standocska nívóját emelte, egy közért előtti picike téren ácsorogva.
Hát szóval nézegettem Sanyit, aki olyan dekoratív volt, mintha a Lehel téri piacról szalajtották volna, nézegettem az üvegen át, amíg a soromra vártam a kávéval, a kockacukorral, félig feszengve csöves-papucsos-kabátos létemen(hiszen csak pár háznyira lakom), a nap közepe volt, gyerekek az iskolában, felnőttek szanaszét, csak pár ember lézengett a téren, hát erősen töprengtem Sanyi motivációja felől, meghát hogy honnan jött és hová megy azzal a hülye zöld szatyorral...

Fontos tanulni a befolyásolásról.
Arról, hogyan és miért hatnak ránk dolgok.

Aki akarja, csökkenteni tudja vele privát félelmeit, aki akarja, kevésbé válik politikai manipuláció áldozatává, lényegében mindegy, mire használod, de használod, mert érdemes.

A mesékkel csak egy baj van, hogy az átkok megtörését mindig valamilyen külső tényezőtől várja bennük az ember, legyen az egy herceg csókja, vagy bárki más igaz szerelme, amely majd megszabadít mindenféle gonosz varázslattól.

Olyasmit már kevésbé olvashatunk, hogy 
"hosszú és kitartó, gyógyszeres kezeléssel kombinált kognitív viselkedésterápia mellett a királylány legyőzte végre fóbiáit, hogy rátaláljon álmai ZS-kategóriás lovászfiújára, akivel fapados, hétköznapi szerelembenéltek, míg meg nem haltak, koszorúér-elmeszesedésben."

Olyannyira idea vagy, hogy ha
visszajössz valaha, neked is
helyet kell csinálnom- melletted.

Isten popcorn-al a kezében viháncol.

Úgy általában is, ha rólam van szó, de különösen akkor, amikor
épp azon gondolkozom, a világ összes dzsuvája ott van egy gyerek kezén,
különösen, ha táplálkozik-
és akkor, az amúgy órák óta a vonatkocsiban-már utolsó idegszálamon-rohangáló kisgyerek
kezében meglátom a banánt.
Minden körében, amikor laptopom széle mellett húzza el a ragadós gyümölcsöt, megáll bennem valami.
Mire visszatér az újabb körből, a banán héja már külön kezében lóg két ujja közé csípve....a vonat ingadozik, banán csúszik, ő rohan...
tiszta horror.

Az egyik úgy gondolja, a csap elforgatva jó, a másik leszögezi, hogy az a csap nem forgatható fajta, piszkálni tehát nem ajánlatos. Na persze, mikor helyreigazítja az egyik vétkét, maga is elforgatja, így táncol az egyébként forgathatatlan csap minden nap, egy konyha közepén.

Az egyik úgy szereti, ha a szőnyeg a lépcsővel párhuzamosan, szigorú rendben áll-ellenkezőleg tenni ugyanis elmebetegség-, a másik meg úgy, ha a szőnyeg a léptek vonalát követi átlósan egészen a lépcsőig, így mozog az a szőnyeg többet, mintha naponta kirázva lenne.

Bizonyos emberekben az empátia annyi, mint egy döglött légyben. Tudod, amelyik úgy oda van száradva a szocreál ablakpárkányok peremére. 
Na, az a fajta empátia.

Jött a nő, vastag keretes szemüvegben, affektálva magyarázta a képeket szemlélve, amit mindig mond a művészettörténészeknek, akik persze nem értik meg. Mivel imádom a magukról megfeledkező monologizálókat-hiszen ilyenkor tanulok-, hallgattam és lépkedtem mellette. Okfejtése közben magához térve saját hangja imádatából rám nézett, majd megkérdezte, mellesleg én is művészettörténész vagyok-e. Mikor nemet mondtam, legyintett és befejezte. Szándéka szerint nyilván nem volt lekezelő, de hatott. Én arra gondoltam, épp azért kéne folytatnia, mert minden ilyen infótól fejlődöm, de gondolom, nem volt energiám tovább kommunikálni, mentem a dolgomra.

Aztán odaállt mellénk a nő, kabátján két kitűzővel, mosolyogva marasztalni próbált egy olyan napon, mikor értéktelen napjaim depressziója kezdett magába temetni. Csevegőn kérdezett rá, miért jöttem el erre a kiállításra, miért szeretem a művészetet...szándéka szerint nyilván nem volt bántó, de egy privát frusztrációba gázolt vele, ahogy mindenki, aki arra kíváncsi, mit keresek galériák környékén: nincs szakirányú végzettségem.
Nem vagyok művészettörténész. Nem vagyok kurátor. Nem vagyok menedzser, esztéta, művész.

Néhány év újságírás-melyet inkább neveznék írásgyakorlatnak-után rájöttem, mi érdekel igazából, hát ráhajtottam a témára gyakorlattal pótolva az elméletet, örülve annak, hogy semmi nem vész kárba abból a bizonyos "másik irányból" sem, hiszen írni, facebook-oldalakat szerkeszteni, fotózni ehhez is kell.
Közben megtaláltam laikus szemem hasznát: a mindenkori átlag ember képviselőjeként akarom bemutatni az EMBERT a művész mögött. Nem tudok száraz, mély értekezéseket írni egy művész munkásságáról, de sokkal jobban érdekel, mit érez ő, melyik a kedvenc festőecsetkéje, vagy hogyan vélekedik klisésnek tartott kérdésekről, melyeket mellesleg-buta-főiskolám gyökerestől próbált kiverni a fejünkből.
Emellett pedig továbbra is foglalkoztat a kérdés, van-e valójában szükség egy e területen szerzett diplomára, vagy lecsillapodik a privát hiszti, ami azt súgja, kevesebbet érek- miközben az egyetlen ember, aki lenéz engem- én vagyok.

Nyomoraink szentélye,
ahol a falak-révén itthon vagyunk-
koszosak és lehangoló színűek
a ventilátor pörög, ápolók tologatják a szobanövényeket
és a behorpadt fűtőtestek
mellett álló, magukat is unó valódi növények
felől néni közeleg, karja sokszorosan hurkás.

Kiderült, hogy soha nem arról van szó, hogy valamit el lehet-e viselni. A világon mindent el lehet. Csupán arról van szó, ha elképzelsz egy teljesen bagatel példát, mondjuk kényelmetlen a cipőd, a párnádban mindig van egy csomó vagy folyton nekimész ugyanannak a konyhaasztal-csücsöknek, hosszútávon kimerülsz.
Kiderült, hogy a komfort nagyon is fontos. Nem a luxusvilla-féle, hanem azé a pihentető környezeté, melyben a lakás arányai, színei, elrendezése, tisztasága az igényeidre vannak szabva. Nincsenek hát túlzó elvárások akkor, ha ezekre igényt tartunk, ehhez még nem kell hangárméretű okos ház, nyolc hálószoba és kovácsolt vas erkély(bár utóbbi persze jó lenne), csupán alapvető emberi igényekről van szó.
A személyes tér míves spanyol fallal körülvett szentély legyen, benne az intim szféra, mint féltve őrzött, semmilyen irányból és értelemben nem bántott kincs.
A tisztaság, a rend alapvető érték vagy elérendő cél legyen, melynek alapvető lépése egy működő és kényelmes rendszer kialakítása.
A terek mérete ne egy patkány vagy a hét törpe arányaihoz illeszkedjék, elrendezésében mellőzzük a kalandvágyat, nem kellenek labirintusok bútorból, sem akadálypálya lépcsőkre.
A tisztelet alapkő legyen. A velem lakó mindenkori ember, akivel valamilyen okból kimondottan jól megtűrjük egymást, közös tereinkben ne tegyen olyat, ami számomra zavaró-ahogy én sem teszem-, közösen meghatározott szabályaink mentén minden legyen megbeszélhető.
A térbe pihenni térjek haza. Békében. Szellemileg frissen. Jó közérzettel.
Mert egy darabig a világon valóban minden elviselhető. Azonban hosszútávon-bár szép dolog a céljaidért való küzdelem-a kényelmetlen közeg kiveszi azt az erőt belőled, amit jó dolgokra fordítanál, és egy idő után úgy érzed, ennyit semmi nem ér meg. És ekkor visszavonulsz kipihenni mindezt, egy nyugodt helyre...

A különbség a csipkés kombiné és a rózsaszín, leopárdmintás egyedüldöglökmeg pizsamanadrág között- egy Férfi.

Melletted fekszem...méterekre tőled.
Köztünk a szántóföldek gyönyörűek
Köztünk a városok pezsgők
Köztünk a szél hideg.
Mögötted A nő,
mögöttem a laptop.
Valahol egy ponton talán
takarónk mintázata egyforma.
De nem vagyok se veled, se nélküled.

"Mennyi idő telt el"- mondják a görcsök...már egészen máshol állunk. Sejtekre szedő elektromosság- dühöm.
De még mindig árnyékom tövében ülök. "Még mindig a nyakban ringunk"- nyugodt légzés, mozgás a válasz- ha sikerül.

Az egyik azt mondta, erkölcstelenül élek. Le kéne már vennem, ha már itt tartunk mindent, de a feketét mindenképp, ez így nem állapot. És különben is, ő a házát suvickolta egész nap abban reménykedve, felmegyek hozzá. Apámnál is idősebb testtel és egy kamasznál is ifjabb fantáziával vázolta fel elképzeléseit: felmegyek, főzünk, szeretkezünk, ami gyönyörű lenne, illetve főleg én lennék gyönyörű, ő kevésbé(hoppá, még a marketinghez is van érzéke)...
Mindjárt folytatja, de előbb kimegy cigizni újra. Elmondja, miért tarthatatlan, hogy tartom magamon a tartást, és mikor visszatér, a cigi nyilván feltölthette, komolyabb eszközökhöz nyúl. Megfogja, használja a depresszióm. Kijelenti, hogy ő az én utolsó esélyem. Ekkor már persze gyenge vagyok, mint a harmat, hónapok óta tartó bánatomtól a Szépséges miatt, aki mellett mindenki csövessé válik...különösen ő.
Zajos kocsma homályában ülünk, a pici asztalok méltatlanul kicsire zsugorítják jól berendezett intim szférámat, csak a jelzés értékül felvett fekete pulcsi véd...őtőle, a helytől, a zajtól- de szavaitól nem.
Hazafelé sétálva az utcán kézfejemen hirtelen fájdalmat érzek, ahogy a kabát súrolja. Szemügyre veszem a picike sebet, majd rekonstruálni próbálom a figyelmemet valahogy eddig furcsán elkerülő történést. A megfejtés másik ujjamat a sebhez próbálva érkezett(és jött a döbbenet): ezt én kapartam magamba, amíg beszélt hozzám, az asztal alatt.

Nem írhatom meg a szöveget róla, mert bármilyen érdekes is, amit csinál, engem egy minőségben érdekel: az imádnivaló.
Emlékszem, mikor hónapok után felbukkant. Besétált a térbe, én épp beszélgettem, mikor észrevettem őt, majd' kiugrott a szívem.
Rajta minden fekete volt a barna bőrcipőt kivéve, arcán kis, kerek szemüveg, bennem a révült boldogság állapota.
De nem tudtam, valódi-e.

"Gyűlnek a keselyűk"- ezt a gondolatot azóta érzem, hogy kiléptem a házból. Nagyon régen volt és megviselt a távozás. Mert a Ház-bár már régen nem leltem benne kedvem- megváltoztatott engem. Körüllengett egy érinthetetlen, mégis vonzó fátyol, s akkor még a keselyűk-mikor kinéztem az ablakon- aranyos madárkáknak tűntek.
Miután kiléptem a Házból, épp karnevál volt a városban. Mivel akkor szakadt rám tettemnek súlya, rosszullét gyötört. Lázas, fekete foltként imbolyogtam a színesen kavargó tömegben- az ájulás szélén, pedig nem voltam beteg.
Pár napra rá megérkezett az első keselyű a boltomba. Míg dolgoztam, ő beszélgetett velem- én még gyanútlanul, hiszen megszoktam a Ház védelmét körülöttem. Hónapokig alig beszéltem róla valakinek, minél tovább őrizvén a fátyol-illúziót, de ő biztosan tudta, a folyamat elkezdődött.
A következő kaját hozott nekem és gyöngyöt fűztünk boltom szőnyegén, mert épp olyanom volt. Bár őt kedveltem, a jelenséget összességében véve sértőnek találtam. "Még csak 5 perc telt el, hogy képzelik?"- gondoltam 3 hónap múlva.

Rohanj. Lélekszakadva az esőn át, száguldva autók között- mert most dől el.
Rohanok. Még nem késő tenni érte, még nem késő megoldani, megtudni- eredményre jutni.
A hajam vizes. Tíz éve vizes. Tíz éve várom a válaszaimat.
Keresem a helyet. Még van időm addig. De a végére kell járnom. Futok. Rohanok. Autók zaja között. Vizesen.

Odaérek. A szél szárít engem. És közeleg a pillanat...

Errefelé nem sok olyan van, mint ő. Errefelé csak falusihoz képest gazdag házimámik vannak, szőkére festett hajjal, feketére húzott szemöldökkel. Mint velem szemben az a hitgyülekezetes. Legutóbb áradozott nekem arról, hogy ott megtalálta, amit keresett, a közösségről, ami lelki békét ad, az értékekről-mások arról, hogyan csalta meg a férjét, miután a gyülekezet állítólag annyira rendbe tette a házasságát(ámen). Szóval erre mifelénk leginkább csak ilyenek vannak. Nem csoda, hogy már 4 éve feltűnt a makulátlanul elegáns férfi. Nem hivalkodó, stílusos. Jelenség volt ő nekem, akár az Oktogonon szaladgáló „pengeöltönyös pasik”, és mivel akkor élő emberekből gyártottam kitalált karaktereket, Jerry-nek neveztem el. Végül aztán mégsem kezdtem bele „Jerry, az üzletember” sztorijának megírásába, a pasi pedig felszívódott. Az elmúlt hónapokban valamiért a gondolataimban járt, pár napra rá újra megjelent-hihetetlen volt. Azóta néha felbukkan, most velem szemben ül és olvasgat. Persze még ma is megragadja a fantáziámat-”jogi szakkönyvet, mi mást!”-, de egyedisége már csak ebben a szűk közegben helytálló, hiszen erre mifelénk olyanból, mint ő tényleg kevés van.

Az egyszer majd biztosan eljövő- állítólag kedves lesz.
Szerintem ez lesz minden erénye-és máris unom őt-, szerintük azonban nem.
Az egyszer majd biztosan eljövő- állítólag jó ember lesz.
Szerintem ez még mindig csak annyira izgató, mint a kedvesség(noha alapfeltétel,máris unom).
Az egyszer majd biztosan eljövő- állítólag kinöveszti bennem azt a képességet, hogy "a külső nem fontos"
He_he_he.
Az egyszer majd biztosan eljövő-szerintük-szeretni fog engem és ragaszkodik majd hozzám
Szerintem azért teszi, mert valakihez kell, ő pedig csak kedves.
Az egyszer biztosan eljövővel-úgy képzelem-bedobom a törülközőt és boltot nyitunk egy kisvárosban,
és én a mexikói zöldségkiszállítókat stírölöm kedves házam kedves erkélyéről, mert beértem a kevesebbel.

Feszültséged forrása kis magocska sok függöny-ajtó mögött. Amikor még nem érzed, miért kerített hatalmába újfent bénító félelem, azt mondod magadnak: "Nem tudom".
Minden függöny/ajtó egy "Nem tudom". Gondolom védőblokk a vélt borzalom elől. Ahogy haladsz a mag felé, ezeken a "Nem tudom" függönyökön át haladsz, és minden teremben a fal egyre kivehetőbben engedi sejtetni, amit legbelül találsz-mint egy összeálló mozaik-, ezért minél beljebb kerülsz, annál jobban félsz. A "Nem tudom"-tól a sejtésen át a felismerésig vezető utad végén immár az összeállt kép utolsó termében állsz. Futkározol a mag körül, fejedre szorított kézzel, ordítva-ám, ha úgy látod, utazásodnak értelme van, nem próbálod csillapítani a fájdalmat.
Talán órák vagy napok telnek el, de megnyugszol. Feloldódik benned az addig feloldhatatlannak látszó feszültség, a mag-szoba eltűnik és az élet tovább gördíti magát. Fáradt vagy.

Kovácsoltvas kapum míves
rajta kakas áll, kukurikú-gángú
Kovácsoltvas kapum zöld vagy piros
A falu legszebbje.
Kovácsoltvas kapum mögött az élet
népmesébe illő; tudok főzni
Kovácsoltvas kapum mögött
inget vasalok férjemre- szerelemből.

Kovácsoltvas kapukat nézegettem régen
meghajolva a legszebb előtt,
hazatérve fából készült kerítésünk mögé,
amit mi festettünk.

Megmentettél. Minden este, amikor hazaértem, árnyékod mellé feküdtem le. Az ágyam melege is te voltál, hozzád bújtam, karjaidként a takaró átölelt és olyankor nem sírtam. Csak olyankor aludtam mélyen és ébredtem kipihenten, a belőled fabrikált lényt egyre jobban szeretve. Meghitt reggelek a semmiből gyártott valamivel. Boldogság-szimulációm olyan jól sikerült, hogy mikor néha megláttalak téged, a valódi érzések tüneteit produkáltam, majd jól szórakoztam magamon. Eleven voltam és feldobott-öt perccel korábban még hulla-, mikor elmentél és elindultam én is, sírhatnékom támadt, de megindokolni persze nem tudtam volna. Kezdtél belém költözni a valóságban. Idea-lényed elillant, ahogy időről időre megtörtént korábban is, olyankor megint megviselt és magányos voltam. Közben eltelt egy év. Az utolsó napon elnéztem, ahogy ülsz a kanapén és beszélsz hozzánk, hófehér kezedet egy borospohár körül pihentetve, amit képzeletben simogattam és egyre arra gondoltam, mennyire hálás vagyok érted. Ahogy végigfutottam minden számomra kedves vonásodon, kezdett hatalmába keríteni a félelem. És akkor megértettem, hogy most búcsúzkodom. Már csak pár perc, hiszen dolgunk végeztével indulnunk kell, és én újra egyedül leszek.

A magas felhőkarcolón kakas ugrál,
csőréből neon-feliratként kanyarodik ki: kukurikú-gángú.
A zsúfolt utcákon megy-mendegél a tömeg
Szó el nem mondhatja, toll le nem írhatja
hányan s hová.
Papírkávét visznek, falusi létről fantáziálnak...
Itt nem létezik az a szó, hogy szégyen,
így, mikor meghallom néha, összerezzenek
(Itt nem kell félni semmitől- félek)
Az üvegházakon túl a cégek kapuja míves,
Ahol a szép Ivánnak esze is van-meg Alfa Rómeója-,
a segítő öregapónak fiatal csibéi...
Kis hajócska hirdeti a hűvös, nyugodt teremben,
hogy nem lesz semmi baj...

Arctalan alakok a metrón.....versengő robot-tenger.
A néni, aki meghökkenve néz, ha átadom a helyet.
A koldus, aki egy elit kávézó teraszán ülő, pipázó társaságtól kéreget...
(háttérben márkásparfüm-üveg)
A hatalmas, csodaszép épületek....
Az a rengeteg instant poharas leves...
Egy korty kapcsolat reggelre, egy korty kedvesség ebédre...
Szerelem elvitelre...ha befér a munka közé. 

A téren ordító kebabos szendvicsember...
A pályaudvar mellett ülő, sörösdobozból mécsest gyártó, leszegett fejjel...
A gitározó, a kutyával összebújó.....a futók a szigeten.

Az egymásnak háttal álló, fotózó japán turisták...
A zacskóból "kraftot" szippantó fiatal lány...
Az anyjának ordító kisgyerek,
és az a rengeteg....
magányos ember.
Az üvegházak csillogása mögött,
A maga izgalmával.

/2015.02.21./

Néha egészen apró emlékek elegendők ahhoz, hogy megidézzék egy korszak esszenciáját.

A sötétben tapogatózás egy lakásban, navigáló kezek érintése a csípőmön.

A liftajtó nyílása mögül előlépő mindigkéső, két bögre kávéval..."Mindig megússza a rohadék"

A sötét lépcső-ahol lett volna fény,

Pizzásdoboz egy tárgyalóteremben.

Egy piros fotel...

10 évvel ezelőtt általános iskolai földrajz tanárnőm-aki egyébként nagyon szívén viselte az iskolai szabályok betartását-óráját azzal kezdte, hogy motivációs fejtágító beszédet tartott szavait hozzánk, lányokhoz intézve. Mert egyébként rendes iskola volt-később úgy emlegettem a téma kapcsán, „ott nem ribancokat neveltek”-, szigorúan tiltva a smink használatát.
Olyannyira, hogy az említett tanárnő óráján arcomba kotort hajjal ültem egy kis fekete szemceruzával kihúzott szem miatt is, nehogy észrevegye.
Persze volt köztünk néhány lány(akiket, ha jól sejtem akkor elegáns szóval csak ribancnak hívtunk, ma inkább úgy mondanám, „eltérő ütemben fejlődők”), akik nagyobb mértékben hágták át ezeket a szabályokat-számunkra meglepő profizmussal-gyakrabban mutatkozva több sminkben.
(Azt hiszem, nehezteltünk rájuk ezért, és amikor egy kiránduláson a fiúk ölébe ültek, inkvizícióként daráltuk be őket.)
Szóval ez a tanárnő szavait hozzánk, cseperedő lányokhoz intézte, hogy csírájában fojtsa el a korai nőcisedés folyamatát. Azt mondta akkor ő a szépség eme görcsös hajkurászásáról, hogy bár most még úgy tűnhet, a fiúknak ez a legfontosabb, idővel változni fognak, értékesnek tartják majd az egyszerű, de okos lányokat-ekkor nézett ránk(Ó, jézusom.).
Nem emlékszem, de azt hiszem, szavai megnyugtató ígéretnek hatottak-noha tovább sminkeltem. Tehát ez olyasmi, amire csak várni kell. „Benő majd a fejük lágya”, ahogy mondani szokás, és érdeklődésük az egyszerűdeokos lányok...csajok...nők felé fordul.
Nos, tíz évvel később jelentem, a helyzet nem változott.

Arra mifelénk többnyire mindenki ott köt ki. A padló síkos, az órák hosszúak, és nagyon hideg van.
Ebéd-és minden létfunkciód lezavarása: 20 perc. Naponta.
A dolog amúgy elég egyszerű elven működik. Te csak egyetlen dologra koncentrálsz. A legmenőbbek a darabolók. Tőlük indul tovább az immár fejetlen áru, hogy mások maradék tollát fosszák, csomagolják. Egész nap. Minden nap. Rettentő hideg van.
Legalább a családok kapnak némi húst, nameg vonattal csak fél órára van. Ennek ellenére a legtöbben egy hónapig bírják. Erős lányok, erős asszonyok, állítólag olykor nevetnek is a szalag túlsó végéről csevegve egymással-amíg valami főnök orrukra nem koppint-, ha netán megvágja magát valaki, fájdalmát lehetőleg csomagolja az áru mellé, a véres ujj elintézését pedig abba a bizonyos 20 percbe.
Tehát meglepő módon, bár előbb-utóbb mindenki ott köt ki, mégsem tart meg túl sok embert a csirkefeldolgozó...

Ahogy feküdtem azon a kanapén, éreztem az új év első perceinek tisztaságát. A Minden Után. Közben magam is némi tisztítókúrán estem át-kit ne nyúzna meg az éjféli koccintások macskajaja-, de végre nyugalom töltött el. A fejemben kellemes zene járt és arra gondoltam, 2016 azért volt annyira borzasztó, mert megküzdöttem mindennel azért, hogy 2017 már ne legyen az. Ez nem azt jelenti persze, hogy többé nem leszek rosszul, hanem, hogy alakul bennem a képesség, hogy túltegyem magam rajta. Így legyen.

Ha egy arab férfi udvarol, marketingje egy része arra épül, a magyar pasik semmi komolyat nem akarnak egy nőtől.
A magyar nő bástyája egy-markáns-része pedig arra épül, "most mindenki húzzon a picsába", melynek oka valószínűleg az, hogy a magyar pasik nem akarnak semmi komolyat egy nőtől...

Gyászom kockás pulcsi.

Gyászom népmesék és spagetti.

Gyászom Gordon Ramsay.

Gyászom művészeti magazinok kötege.

Gyászom indonéz rémálom.

Gyászom evés nélküliség.

Gyászom Alpesi őrjárat.

Gyászom ágyon ülés másfél hónapig.

Gyászom fakó bőr és tavasztól rettegés.

Gyászom vége nyárban oldódás.

Eltelt egy év.

Gyerek korom óta nem láttam a papámat. Ott állok a háza előtt minden Ördögkatlan feszten-Palkonyán-, felkeresem a kertet, ahol van téphető sóska, azokon a házikók közti utakon mozgok, ahol gyerekként, mikor még ott laktunk, de nem kopogok be. Félek, hogy mi várna rám, mert évekig nem voltam.
Közben persze felnőttem és azon filózom, vajon megismerne-e még, sőt, vajon én megismerném-e őt, és engedem, hogy ennek titka a házába zárva maradjon, mely előtt eltöltök egy méltóságteljes öt percet minden évben, az Ördögkatlan fesztivál valamelyik napján.
Hanem idén egy kissé harsány falusi férfi elegyedett szóba velem egy koncert közben, majd, mikor megtudta, hol lakom, azt mondta: "Illéslány!". És hozzá sorolta anyám és apám nevét, bizonyítandó, hogy ismer engem. Mikor papámról kérdeztem-ő közben konstatálta,hogy jól megnőttem és tiszta anyám vagyok-, azt mondta, épp pár perce volt itt és elvisz hozzá, hát elindultunk. Ott, ahol gyerekként, vagyis a házikók között-ő kérdezi, bírok-e jönni, mire én a papucsomra nézve azt mondom, "ó, ez egy erdőt is kibírt már"....itt egy pilisi erdőre gondolok...túl sok helyen járok már basszuskulcs-, és akkor megérkezünk, megállás nélkül bemegyünk, nincs helye patetikus megrendülésnek és a "Keresem a családom" sorozat drámája is elmarad. Bumm. Szembe jön velem az öreg. A közös ismerős elé lök, ahogy sejtettem, nem ismer fel-hiszen utoljára 10évesen láthatott-hát elmondom, ki vagyok.
Miután vendégei magunkra hagynak, már sokkal oldottabb a társalgás, ő meséli, mi van vele, én próbálom felidézni a házat és megsimogatok minden tárgyat, amire picit is emlékszem. Egy pillanatra orromba kúszik az illata, az is ismerős. Mikor sztorijai közben megemlíti Villányt, árnyékaként követi bennem a gondolat:
"..Veled voltam először Villányban...kocsival mentünk..."
Ahogy cigire gyújt, eszembe jut, ahogy a ház előtti lépcsőn bagózott, majd nekem, az akkor még 4 éves kislánynak, akit izgatott a csikk látványa azt mondta, ne nyúljon bele, mire persze ő-vagyis én- belenyúlt, és fájt. (Többé nem tette, hehe)
Ugyanez történt a ház előtt is egyszer. A járda lapjai között fekete kátrány húzódott és én ott játszottam a földön. Egy részen a kátrány csodaszép, csillogóan fekete, hegyes végű csepp alakban állt ki a betonból, amihez mindenáron hozzá akartam érni. Persze mondták, hogy ne tegyem, de én megtettem, és amint a fekete tüske-véghez ért az ujjam, abból kiserkent a vér(ó, vidéki Csipkerózsika).
Közben papám italt tölt nekem, ami nagyon fincsi, és, ami felidézi, hogyan dugtam el borát és cigijét anno, csak hogy ne igyon már többet-minden látszat ellenére vicces jelenet volt-, mikor megemlítem, ő is emlékszik.
Legjobban azt nehezményezi, hogy eljárt felette az idő.
Bepillantást nyerhetek abba, hogy idős korban a kapcsolat már a szerelem helyett sokkal inkább egy érdekszövetség, ami támogatást nyújthat a nehéz napokon-érthetőbben, ha egyedül élsz, max a hullaszagból veszik észre előbb-utóbb, hogy meghaltál.
Ja, és a világ felborult.
Kerestem azt a "magyar népmesés" énemet, aki mindenáron férjet akart, de a falon lógó népies kerámiák és a "legényekkel vigyázni kell"-intelem mellett nem találtam semmit(ezt jó jelnek vettem, ami azt jelenti, ez valóban az enyém volt!). És persze kerestem azt a fajta bölcsességet, amit csak az egyszerűség adhat meg. Hogy a világomat talán tényleg csak én bonyolítottam túl. Hogy létezik egy élet, ahol csak egy legény kell, akinek egyenesek a szándékai-hiszen állítólag szép lettem, sőt, nem is voltam csúnya...
És, ami felnőttkori kapcsolatomat jellemzi a papámmal: vidéken soha nem ürül ki a tányér és a pohár, más szóval- leitatott.

Három nap mániákus ajtósikálás és erőltetett optimizmus után bukik ki belőlem először igazán, hogy hiányzik az a hülye házikó. Pedig mióta itt vagyunk ezzel a nyomasztó érzéssel ébredek és ez környékez meg este is, de eddig elhessegettem. Hiszen akkor egy szekrényt se lenne erőm felemelni. És ahol még nem érzed otthon magad, nem tudsz igazán összeesni sem, tehát ha engedném, csak ott libegnék valahol az "összeesem" és a "nincs hova"(mert még nem esik jól sehova) paradoxona között.
Hiába, összenőttem azzal a házzal, akár Baba Yaga az ő kis kacsalábon forgójával. Mert ő maga a ház, annak minden erejével és csodájával együtt. A nyikorgó kapuval, amit évek óta nem olajozott, a kutyával, ami rég nem kapott enni és minden elhanyagolt részével, ami el is árulja őt az első adandó alkalommal, hiszen az onnan menekülő hősök általában őket "kiszolgálva" jutnak tovább ki, a szabadság felé(jó példája annak, hogy testünk hogyan áll bosszút rajtunk, ha elhanyagoljuk).
Rengeteg idő kellett ahhoz, hogy csukott szemmel is megtaláljam a kávét. Hogy a második kávé környékén az ablakba telepedjek és nézzem a két kerttel odébb íjászkodó pasit...néha még esőben is csinálta, tehát talán most is csinálja. Őt nézegetve teljesen más fényviszonyokat láthattam az égen, mint átballagva a túlsó ablakhoz-ágyam mellé. Hamár Baba Yaga, meg kell említeni, hogy bizonyos elméletek világok/dimenziók kapujaként tekintenek a házára, amit az oda belépő megszólít, hogy az forduljon felé és adjon neki menedéket. Túlsó felén a sötét/rengeteg erdő, megpróbáltatások és beavatódás szimbóluma. Hát ezzel poénkodtam magamban ott; házunk egyik felén kinézve napsütés és tiszta ég, a másikon közelgő vihar és sötétség. És még kandallónk is volt meg mozsár!
Bár sose szólítottam meg belépés előtt(hacsak a "nyílj már, a kurva anyád" nem számít annak), szerettem. Feszült napok közepén gyakran nyugtatott a gondolat, hogy oda térek haza.
Zavar, hogy más térben másként működnek a gondolataim ami azt jelenti, talán sose leszek pont úgy, mint ott. Persze minden csak megszokás kérdése és amint kialakul kapcsolatom a házzal, úgy áll vissza a kapcsolatom magammal, ahol a kapu, a kutya meg a többi testrészeim meghosszabbításaként funkcionál majd, amiért tenni kell, nem engedni, hogy irányítson. Hiszen ez is csak egy újabb Baba Yaga-ház az úton.

Mindenki csak a fejemben létezik. Ezért néha kurvasokan vagytok. Tolongtok, akár a metrón, egymást lökköditek, engem lökködtök emléketekkel....zárt tartályban.

Néha még ismerem valódi helyzetekre adott valódi reakcióitokat, így azokat újra átélem olykor, furán kommunikálva halottnak érzett emberekkel....zárt tartályban.

Nincs már klausztrofóbiátok vagy undorotok egymástól? Néha már elegem van belőletek. Utálom, hogy nem vagytok! Hogy szellemképek töltik meg az agyam, amitől ő csak fárad, ó, de nagyon fárad....zárt tartályban.

A valóság szintjén indokolatlanul nagy üres szabadságban libegek, csak belül vagyok veletek-pedig igazából lennék veletek-összezárva....zárt tartályban.

Belül hatalmas zaj-fejemre szorított kézzel némán ordítok tőle-,

Kívül csend. Jaj, de kínzó csend. Nyugtalan csend, kibaszott csend.

Ha kihallatszana bármi a világba...durva lenne, de sose fog, hisz benne van mindenem...

zárt tartályban.

Színház a világ, s benne színész mindenki, aki a Kodolányira jár....akarom mondani, minden férfi és nő..
Fellép- de főleg LELÉP, amikor kirúgják-nevetve,
S ennek két felvonása van, pedig egy is elég volt.

Még idetéved illatod a szélben,
Elém hordja mindenhol.
Megkocogtatja a vállam a metrón,
Rám kacsint a téren,
Csiklandoz a pusztán, ahol járok
és a lemenő nap arany-ragyogását látom az égszínkék szemekben, és
csak fotózom a repcés tájat és arra gondolok:
"Van-e bármi, ami ennél csodálatosabb...esetleg egy férfi, akinek ilyen színű a haja..."
És máris ott lépkedsz mellettem...
És valami sós marja az arcom.
Mosolygok. Fáj. Mosolygok.

Amikor kézzel írok, eszembe jut a „C” betűje. Ami igazából „M”.
Hogy lehet ilyen rondán írni-szörnyülködtem akkor-és különben is, hogyan lett egy „M”-ből „C”-re emlékeztető forma?
Reggel volt és a vonaton mindig előkerültek az aznapi füzetek. Talán akkor volt utoljára olyan, hogy ismertük egymás kézírását, ma már ez olyasmi, amivel hosszú idő után találkozom valakinél, vagy még akkor se.
Ahogy ismerkedtünk egymás betűivel, ismerkedtünk egymással is. A szigorú, de szétszórtan író informatikus és a szétszórt, de szigorúan szép betűket tartani próbáló magyar- és olasz mániás. (Akkoriban a kézírás mellett kedvenc tárgyaink jellemeztek minket, ma ezek optimális esetben munkáinkká váltak, már a szerencséseknél persze.)
Emlékszem, ahogyan velem szemben ülve tanulmányozta első olasz füzetemet, magában dünnyögve-„Hm, szebben ír, mint én..”-, majd mikor közelebb hajoltam a kis, vonati asztalra támaszkodva(azt hiszem, kevés kacér pillanataim egyike volt), rávágott a seggemre a füzettel.
Csodás délutánok voltak.

Cuki, amikor pár fiatal utast a vonatig kísér a család. Anya, apa, testvér búcsúzó szavak és cuppanós puszik fojtogatásával fokozza-alig akarnak lekopni.
Mikor pedig végre minden cucc a helyére kerül, lassan elindulnak, természetesen az anya csüng legtovább fiacskáján, aki hősiesen tűr, amíg anyuka már indultában megkérdezi:
-Mindened megvan?
-Anya, nemtom, majd kiderül...ne idegeskedj..-mormogja szemét forgatva a gyerek. Velem egyidős.