10 évvel ezelőtt általános iskolai földrajz tanárnőm-aki egyébként nagyon szívén viselte az iskolai szabályok betartását-óráját azzal kezdte, hogy motivációs fejtágító beszédet tartott szavait hozzánk, lányokhoz intézve. Mert egyébként rendes iskola volt-később úgy emlegettem a téma kapcsán, „ott nem ribancokat neveltek”-, szigorúan tiltva a smink használatát.
Olyannyira, hogy az említett tanárnő óráján arcomba kotort hajjal ültem egy kis fekete szemceruzával kihúzott szem miatt is, nehogy észrevegye.
Persze volt köztünk néhány lány(akiket, ha jól sejtem akkor elegáns szóval csak ribancnak hívtunk, ma inkább úgy mondanám, „eltérő ütemben fejlődők”), akik nagyobb mértékben hágták át ezeket a szabályokat-számunkra meglepő profizmussal-gyakrabban mutatkozva több sminkben.
(Azt hiszem, nehezteltünk rájuk ezért, és amikor egy kiránduláson a fiúk ölébe ültek, inkvizícióként daráltuk be őket.)
Szóval ez a tanárnő szavait hozzánk, cseperedő lányokhoz intézte, hogy csírájában fojtsa el a korai nőcisedés folyamatát. Azt mondta akkor ő a szépség eme görcsös hajkurászásáról, hogy bár most még úgy tűnhet, a fiúknak ez a legfontosabb, idővel változni fognak, értékesnek tartják majd az egyszerű, de okos lányokat-ekkor nézett ránk(Ó, jézusom.).
Nem emlékszem, de azt hiszem, szavai megnyugtató ígéretnek hatottak-noha tovább sminkeltem. Tehát ez olyasmi, amire csak várni kell. „Benő majd a fejük lágya”, ahogy mondani szokás, és érdeklődésük az egyszerűdeokos lányok...csajok...nők felé fordul.
Nos, tíz évvel később jelentem, a helyzet nem változott.