02.09.
Rosszat álmodtam, nagyon rosszat. Azt álmodtam, hogy gonosz vagyok, hogy a dühöm erősebb, mint én, erősebb, mint bármi,
undorító vagyok.
Rázott a gyomorszájam görcse. Nem érdemeltem a jót, nem volt kegyelem- hiszen egy gonosz ember nem ismeri az irgalom fogalmát.
Satuban szorongattam magam.
Olyan volt, mint egy roham; elképzelt terekkel,
képzelt-már nem létező-alakok között a düh újra és újra reprodukálja magát. Csillapíthatatlan. Kevés dolog ijesztőbb, mint a korlátok nélküliség(még, ha tudod is, hogy oka van).
Menekülnék. Ahogy minden álmodó menekül az üldözői elől.
Hibáztatnék, ha volna kit, akárkit, akármit,
csak magamat ne kelljen, mert ez
förtelem.
Eltüntetném, ha lehetne, hogy tiszta legyek újra,
A gondolat mérgező, a gondolat nekem fáj,
és közben- ébren vagyok.
