"Gyűlnek a keselyűk"- ezt a gondolatot azóta érzem, hogy kiléptem a házból. Nagyon régen volt és megviselt a távozás. Mert a Ház-bár már régen nem leltem benne kedvem- megváltoztatott engem. Körüllengett egy érinthetetlen, mégis vonzó fátyol, s akkor még a keselyűk-mikor kinéztem az ablakon- aranyos madárkáknak tűntek.
Miután kiléptem a Házból, épp karnevál volt a városban. Mivel akkor szakadt rám tettemnek súlya, rosszullét gyötört. Lázas, fekete foltként imbolyogtam a színesen kavargó tömegben- az ájulás szélén, pedig nem voltam beteg.
Pár napra rá megérkezett az első keselyű a boltomba. Míg dolgoztam, ő beszélgetett velem- én még gyanútlanul, hiszen megszoktam a Ház védelmét körülöttem. Hónapokig alig beszéltem róla valakinek, minél tovább őrizvén a fátyol-illúziót, de ő biztosan tudta, a folyamat elkezdődött.
A következő kaját hozott nekem és gyöngyöt fűztünk boltom szőnyegén, mert épp olyanom volt. Bár őt kedveltem, a jelenséget összességében véve sértőnek találtam. "Még csak 5 perc telt el, hogy képzelik?"- gondoltam 3 hónap múlva.