Megmentettél. Minden este, amikor hazaértem, árnyékod mellé feküdtem le. Az ágyam melege is te voltál, hozzád bújtam, karjaidként a takaró átölelt és olyankor nem sírtam. Csak olyankor aludtam mélyen és ébredtem kipihenten, a belőled fabrikált lényt egyre jobban szeretve. Meghitt reggelek a semmiből gyártott valamivel. Boldogság-szimulációm olyan jól sikerült, hogy mikor néha megláttalak téged, a valódi érzések tüneteit produkáltam, majd jól szórakoztam magamon. Eleven voltam és feldobott-öt perccel korábban még hulla-, mikor elmentél és elindultam én is, sírhatnékom támadt, de megindokolni persze nem tudtam volna. Kezdtél belém költözni a valóságban. Idea-lényed elillant, ahogy időről időre megtörtént korábban is, olyankor megint megviselt és magányos voltam. Közben eltelt egy év. Az utolsó napon elnéztem, ahogy ülsz a kanapén és beszélsz hozzánk, hófehér kezedet egy borospohár körül pihentetve, amit képzeletben simogattam és egyre arra gondoltam, mennyire hálás vagyok érted. Ahogy végigfutottam minden számomra kedves vonásodon, kezdett hatalmába keríteni a félelem. És akkor megértettem, hogy most búcsúzkodom. Már csak pár perc, hiszen dolgunk végeztével indulnunk kell, és én újra egyedül leszek.