2017. 10.17.
Elképzelem, hogy valami megint nem elég. Hogy megint az ablakhoz lépek és őt várom. Jólesik az októberi fény, mert mintha annak reményét hordozná, hogy újra láthatom. Besétál majd az ajtón, én pedig szinte beleőrülök abba a leírhatatlan borzalmas-csodába, amit ő jelent. Megáll majd minden. Ahogy mindig.
Úgy képzelem, az évek során felgyűlt mindenségtől már szólni sem tudok, csak állok majd ott elakadt lélegzettel, felfogni próbálom a jégkék szemeket, elválasztani próbálom őt az emléktől, úgy fiatalodom vissza, ahogyan öregedtem eddig-miatta. Mélységes, fájdalmas boldogság jár át.
Újra megadnék bármit, hogy így maradjon...de szerencsére ez nem valódi, hisz már a hely sem az, ahová képzelem. Mert bár létezik még az üvegfalú galéria, a csilingelő ajtajú bolt és a vonat, már nélkülem léteznek, és én nélkülük. Már nem várom őt lépcsőkön, peronokon ülve, vagy az utcára merengve az ablakon át....már csak elképzelem a várakozást, az októberi fényt és az életet, ami nélküle is majdnem tökéletes.
Csak hiányzik belőle valami.
