Gyerek korom óta nem láttam a papámat. Ott állok a háza előtt minden Ördögkatlan feszten-Palkonyán-, felkeresem a kertet, ahol van téphető sóska, azokon a házikók közti utakon mozgok, ahol gyerekként, mikor még ott laktunk, de nem kopogok be. Félek, hogy mi várna rám, mert évekig nem voltam.
Közben persze felnőttem és azon filózom, vajon megismerne-e még, sőt, vajon én megismerném-e őt, és engedem, hogy ennek titka a házába zárva maradjon, mely előtt eltöltök egy méltóságteljes öt percet minden évben, az Ördögkatlan fesztivál valamelyik napján.
Hanem idén egy kissé harsány falusi férfi elegyedett szóba velem egy koncert közben, majd, mikor megtudta, hol lakom, azt mondta: "Illéslány!". És hozzá sorolta anyám és apám nevét, bizonyítandó, hogy ismer engem. Mikor papámról kérdeztem-ő közben konstatálta,hogy jól megnőttem és tiszta anyám vagyok-, azt mondta, épp pár perce volt itt és elvisz hozzá, hát elindultunk. Ott, ahol gyerekként, vagyis a házikók között-ő kérdezi, bírok-e jönni, mire én a papucsomra nézve azt mondom, "ó, ez egy erdőt is kibírt már"....itt egy pilisi erdőre gondolok...túl sok helyen járok már basszuskulcs-, és akkor megérkezünk, megállás nélkül bemegyünk, nincs helye patetikus megrendülésnek és a "Keresem a családom" sorozat drámája is elmarad. Bumm. Szembe jön velem az öreg. A közös ismerős elé lök, ahogy sejtettem, nem ismer fel-hiszen utoljára 10évesen láthatott-hát elmondom, ki vagyok.
Miután vendégei magunkra hagynak, már sokkal oldottabb a társalgás, ő meséli, mi van vele, én próbálom felidézni a házat és megsimogatok minden tárgyat, amire picit is emlékszem. Egy pillanatra orromba kúszik az illata, az is ismerős. Mikor sztorijai közben megemlíti Villányt, árnyékaként követi bennem a gondolat:
"..Veled voltam először Villányban...kocsival mentünk..."
Ahogy cigire gyújt, eszembe jut, ahogy a ház előtti lépcsőn bagózott, majd nekem, az akkor még 4 éves kislánynak, akit izgatott a csikk látványa azt mondta, ne nyúljon bele, mire persze ő-vagyis én- belenyúlt, és fájt. (Többé nem tette, hehe)
Ugyanez történt a ház előtt is egyszer. A járda lapjai között fekete kátrány húzódott és én ott játszottam a földön. Egy részen a kátrány csodaszép, csillogóan fekete, hegyes végű csepp alakban állt ki a betonból, amihez mindenáron hozzá akartam érni. Persze mondták, hogy ne tegyem, de én megtettem, és amint a fekete tüske-véghez ért az ujjam, abból kiserkent a vér(ó, vidéki Csipkerózsika).
Közben papám italt tölt nekem, ami nagyon fincsi, és, ami felidézi, hogyan dugtam el borát és cigijét anno, csak hogy ne igyon már többet-minden látszat ellenére vicces jelenet volt-, mikor megemlítem, ő is emlékszik.
Legjobban azt nehezményezi, hogy eljárt felette az idő.
Bepillantást nyerhetek abba, hogy idős korban a kapcsolat már a szerelem helyett sokkal inkább egy érdekszövetség, ami támogatást nyújthat a nehéz napokon-érthetőbben, ha egyedül élsz, max a hullaszagból veszik észre előbb-utóbb, hogy meghaltál.
Ja, és a világ felborult.
Kerestem azt a "magyar népmesés" énemet, aki mindenáron férjet akart, de a falon lógó népies kerámiák és a "legényekkel vigyázni kell"-intelem mellett nem találtam semmit(ezt jó jelnek vettem, ami azt jelenti, ez valóban az enyém volt!). És persze kerestem azt a fajta bölcsességet, amit csak az egyszerűség adhat meg. Hogy a világomat talán tényleg csak én bonyolítottam túl. Hogy létezik egy élet, ahol csak egy legény kell, akinek egyenesek a szándékai-hiszen állítólag szép lettem, sőt, nem is voltam csúnya...
És, ami felnőttkori kapcsolatomat jellemzi a papámmal: vidéken soha nem ürül ki a tányér és a pohár, más szóval- leitatott.