Egyszer láttam a hajnalt. Fent maradtam megnézni, mit csinál, amikor még az emberek alszanak. Néztem a rücskös fás kerteken és bolyhos kutyás udvarokon át, de még nem láttam semmit. Ezeket nézte Panni-aki mégis ébren volt-, egykedvűen támaszkodva az egyik míves faragott kerítésre. A szél fújt. És ahogy Panni támaszkodott és a szél fújt, elfújt előtte egy kalapot, ami után egy másik korán kelő szaladt. A korán kelő szaladt, szaladt, és már ketten néztük Pannival, utoléri-e a kalapot a ma különösen játékos szélben. Pedig még csak hajnal volt. Ahogy a kalapot üldöző fiatalember elszaladt egy másik bolyhoskutyás udvar előtt-a kutya természetesen ugatott, hisz ébren volt ő is-, megijesztette a kakast, aki ijedtében elkukorékolta magát, a hajnal tudtára adva, kezdheti. Figyelte Panni-figyeltem én-, figyelte a kakas, sőt futás közben figyelte a szertelen kalap után futó fiatalember is, hogy valami a fás kerteken és kéklő hegyeken túl elkezdődött. Csakugyan elkezdődött. Először olyan volt, mintha olvadna a hegyek alja. Az addig kékesszürkés fátyol lassan narancsszín masszává olvadt-Panni ásított egyet-, és hirtelen különösen hideg lett. Még a ma különösen játékos kedvű szél is megállt egy percre, hogy megnézze a narancsszínné olvadó, addig kékesszüre hegyek lábát, így a kalapot azóta is üldöző fiatalember meg tudta fogni végre a kalapját. Elámult ő is, elámult Panni, és elámultam én is, hiszen gyönyörű volt. Tényleg gyönyörű. Közben a kakas-aki ijedtségében kukorékolta el magát, megtévesztve a hajnalt és megállítva a szelet- utolsó erejét összeszedve adta ki utolsó hangjait a csodás napfelkelte felé, immár azt jelezve: megtörtént. 
Ekkor a kalapját immár a kezében szorosan fogó fiatalember megfordult és üdvözölte a már nem ásítozó Pannit, aki ezután megfordult, és hetykén megsimogatva bolyhos-bozontos kutyáját, bement a házba. A fiatalember is megindult a dolgára-a szél persze követte őt, hogy gyenge pillanatában újra elsodorja kezéből a kalapot. Magam is a házam felé indulok meginni a nap első kávéját, mert elkezdődött.
Hát ilyen dolgok történnek hajnalban, a rücskös fás kerteken és bolyhoskutyás udvarokon innen és túl.

Azt az embert ott a padon először középkorú férfinak néztem, majd néninek, majd fiatal srácnak, végül bácsinak...más szóval köd van.

Egyszer elképzeltem a metrón, mi lenne, ha a zötykölődés kirázná az emberekből azt, ami bennük van. Elképzeltem, ahogy a szinte élettelenül előre-hátra rázkódó testekből halvány kék és fekete sziluett-emberekként esne földre a bánat, a depresszió, az alkoholizmus, a kétségbeesés...

- Szép ez a cucc.
- Erről mesél, arra reflektál, ezt szimbolizálja, amazt veti fel.
- Leszarom, nekem akkor is tetszik.
- Tehát azt mondod, dekoratív?
- Nem, csak azt mondom, hogy tetszik.
- Jó, jó, de szépnek látod?
- Nem kimondottan szép. Inkább érzek valamit benne.
- De azt mondtad, szép.
- Jó, akkor legyen nem esztétikai értelemben szép. Inkább mutatós.
- Hát jó, tehát mutatós és érzel valamit benne. Az ára ennyi.
- Hülyéskedsz? EZÉRT???

Anna szökdel ágról-ágra
hull az eső, libben a ruhája,
s közben mérműves üvegablakokról
fonja egykedvű ábrándjait.

Hiszen volt régen a vonat és volt régen
az élet,
és volt még egy fantasztikus, ciklikus bolyongás
Újra-újra visszatért élete értelme.
Néha átölelte, eggyé lettek,
közben azon agyalt, mennyi egy helyjegy,
mert másnap...
hát szóval Anna megint egyedül volt.
De Anna jól van, sőt, remekül,
-elvan, mint ember párna nélkül-
és azt mondja, "ideje becsuknom a szemem".
Két év múlva nyitotta ki legközelebb,
amikor átsütötte a ragyogás.

Anna szökdel utcáról utcára
koszos a szél, gyűrött a kabátja,
s közben ő mesebeli szörnyekről képzeleg.

Hiszen volt nemrég a munka és volt nemrég
a ragyogás,
Fantasztikus volt az élet,
s ő sosem látott annyira szépet
Fehér ingben a fehér asztalok között,
Fehér virág nyílt az ablak előtt
De ez is elmúlt, mint a keserű kávé íze...
S Anna most ül egy felhőn egyedül,
-elvan, mint ember boka nélkül-
és azon mereng, hogy töltse meg lényével újra
a szürke falakat...

Ma muskátlival festettelek meg. Egy vörös szirmot ejtettem rád, majd görgetni kezdtem, mire az színt ontott. Néhol éles, néhol füstszerű színfoltokat. Azokig a sorokig kentem az immár borszín pacákat, ahol az az állapot elkezdődött. Fantasztikus volt. Ezt a virágot pedig, ami a szirmot adta, még sosem láttam ilyen gyönyörűnek.

Magyarország egyetlen tömegpusztító fegyvere koncertet adott Villányban. Érdemes volt megfigyelni a generációt, amit kinevelt. Imádkoztam nekik katonaságért, Matula bácsiért, vagy csak elképzeltem, milyen lenne az arcuk, ha normálisak lennének. Némelyik egész helyes...lenne a piercing és szedett szemöldök nélkül(tehát, ha szőr lenne rajta, mint egy FÉRFIN).
Amíg ők gecinek és egyéb szépségeknek nevezik egymást, én elnézem, ahogy az egyik megálló falunál egy anyuka indítja útnak a dombon totyogós, kacagó kisfiát a munkából érkező apuka felé.
Aztán visszanézek a teremtés koronáira és azt gondolom, Baba Yaga azt hiszem, azt mondaná:
"Ezek tizenketten nem töltenek meg egy levest"

Ihlet.
Olykor hívatlan vendég, máskor csalfa szerető.
Néha tolakszik, néha elmegy tőlem a lehető
legmesszebbre.
Mintha soha nem is lett volna bennem.
Pedig én hej, be' szerettem.

Ihlet.
Olykor nagyképű kihívó, máskor lágyan
csiklandozó,
kacér lepkécske.
Megint máskor mindent felrázó elektromos töltés...                                                   Mit elszalasztani oly könnyű, mint amilyen édes, amikor átfut rajtad.

„Ákom- bákom, elvisz a párom

Ha hármat koppintok, végre megtalálom”

Duruzsolta Baba Yaga a szépasszony feje felett. A boszorkány megvolt vagy száz éves, orra kampós, hangja reszelős, háta öreg fatörzsként görnyedt feje mögött. Kunyhójában- mely kacsalábon állt- förtelmes bűz terjengett.

A hiedelem úgy tartja, egy asszonyból akkor lesz boszorkány, ha megeszi a saját gyermekét. Persze Baba Yaga amúgy is gyerekfaló hírében állt, így mindenki rettegett tőle a környező falvakban. Erdejébe csak vakmerő ifjak vagy kétségbeesett lelkek tévedtek be, abban bízva, a boszorkány erejével segít rajtuk.

„Meglát majd, ha jő a hó,

Varjú vére olvadó...”

- kántálta tovább, miközben épp egy varjú torkát vágta fel az üst fölött, hogy annak vérét belecsepegtesse. Az ifjú leány reménykedve nézett rá, ugyanakkor elborzasztotta az üst tartalmának látványa és bűze. Minden új hozzávaló lepottyantását Baba Yaga hisztérikus kacaja kísérte, melytől Anna teste reszketett. De megremegett az egész viskó is, rezegtek a falakra akasztott döglött pókok, denevérek, és csörömpöltek a polcokon az üvegek, melyekben patkánybél és egyéb finomságok voltak.

A lány a kandalló melletti rozoga széken foglalt helyet. Vékony alkatú, ifjú teremtés volt, keskeny arcát leomló barna haj keretezte, s egyszerre volt sápadt és kipirult az izgalomtól. Mélyzöld, bársony ruhája felett fekete köpenyt viselt, olyat, amilyet hercegnők vesznek magukra, amikor titokban surrannak ki otthonról az éjszaka közepén. A melegben leoldotta köpenyét, a tűz fényében megcsillant nyakán a családi ékszer. Hercegnő volt, de mégsem volt minden az övé.

Egy ifjú iránti szerelme vezérelte a sötét erdőbe ama kései órán, s reménye nem volt más, csak Baba Yaga. A boszorkány, akiről azt tartják, minden holdtöltekor felfal egy kisgyereket. Imádkoznak is az anyák vihar idején a kiságyak felett: „Csak nehogy eljöjjön Baba Yaga” Mások szerint ő idézi elő az aszályt, ami a földeket sújtja, megint mások úgy gondolják, ő okozza a háborúkat, és minden viszályt asszonyok és férfiak között. Messze földön híres rettentő ereje, nevének ejtését is kerülik az emberek, ugyanakkor néha segítője a bátraknak, akik olyan tűzzel beszélnek vele, hogy bennük emberére akad.

Amikor Anna belépett az erdőbe, nem tudhatta, hogy a halál arca néz majd vissza rá, vagy segítőtársra lel az asszonyban, kinek nevét maga is rettegett kiejteni. S most itt ül a kunyhójában, itt keveri üstjét a csúf öregasszony.

A bűzös lötty színe minden hozzávalótól változott, s a banya révülten kántálta tovább az igéket. A haragoszöld gőzben táncot jártak fonnyadt, fehér tincsei, és a bütykös ujjak serénykedő árnyéka a falakra vetült. Anna félelme viszont múlni kezdett, helyét lassan átvette a kétségbeesés.

Ó, Iván...

Piros muskátli mellett, rózsaszín mackóban filozofálni, ablakban ülve- modern romantika. És jön majd a herceg- a postás- és ajándékát a postaládába helyezi. Azt, amire vártam.

Az emberek szeretik olyan kategóriákba tenni magukat, mint liberális, jobboldali, konzervatív...pedig vannak ügyek, ahol csak kretén és nemkretén van.

Van egy olyan különleges képességem, amivel megérzem, hogy mikor esne jól, ha leesne az eső. Például most. A különleges képességet pedig migrénnek hívják. Érzem, ahogyan a fejemet nyomja az idő, ráadásul minden irányból, a kis disznó. Pontosabban inkább a levegő nyom. Mert a levegő most nehéz. Sűrű. Vastag(kérek egy festőt, fesse le a vastag levegő fogalmát). Klausztrofób érzés nyílt terekben. És persze fáj. Hiszen kinek ne fájna, ha ólom kezek tapadnának fejére, majd erős nyomással arra kényszerítenék, ordítson. Persze én nem ordítok, kibírom. (Ez is képesség)                                  

A másik felettébb bosszantó dolog, hogy a levegő, ólom kezei mellett ólom ujjacskákkal is rendelkezik a kényesebb részekhez, s rátapadva szemhéjaimra azokat arra kényszerítik, csukódjanak le.

Tehát eső kell. Erről nem nyitok vitát. Valószínűleg már aludni fogok, amikor bekövetkezik, de felébredni olyan csodás lesz, mint egy hosszú télből magadhoz térni- cseresznyefaként(már, ha volt már valakivel ilyen). Amíg alszom, az eső csepp-serege fog háborúzni az áthatolhatatlanul vastag levegő, vagyis az ólomkezek serege ellen. Ha az eső vesztésre áll, beveti majd tartalékos katonáit- a villámokat- is, így messzire eljut majd a csata híre. És mivel az eső most a jófiú, irgalmas lesz majd a győzelemben is. Békét köt a leigázott levegő- néppel és együtt élnek tovább. Így amikor reggel felébredek, a levegő friss és harmatos lesz, hiszen eső népe van sorai között.

Minden nő életében eljön az a pont, amikor kicsi gyerekekkel készült közös fotókat posztol ki magáról, hát tessék.
Bár őt igazából az utcáról kölcsönöztem, de azért ugyemilyencuki?

értelme úgyse lenne,

elmenne.

rajtam hagyva érintésének nyomát

hogy használhatatlan legyek,

majd két év múlva jöjjön a megváltás.

Megváltásom újabb férfi lenne,

Csodásabb minden eddiginél.

S, mikor érzem, hogy vágyom az övé lenni,

megismerem A nőt.

Ó, mi értelme.

Imádom a vonatpótló buszok idején létrejött, kalauz és buszsofőr alkalmi szövetségét.
"-29 van. Mikorra kell ideérni?
-30.
-Akkor jók vagyunk."
Nobelt mindenkinek.

Igyunk minden életünkben_már_nem létezőre.
Nem az emlékekre velük. Nem a dolgok tanulságára.
Csak egyszerűen rájuk.
Főleg, amikor mellettünk állnak néha. Fizikailag. Vedd észre, de ne vedd észre.
Reagálj, de belül maradj nyugodt, ne légy gyerekes, de legyenek elveid-jézusom, mennyi szabály-, pedig egy igen nagy részed simán csak örül,- hiszen kurvára hiányzott. Csak most érzed legalábbis így.
Előhozza, mennyire hiányzik az a táj, ahonnan származunk. Mennyire hiányoznak az esték ott. Mennyire része volt A férfi, és része volt a hiánya.
Mennyire egyben volt minden. Egy nagy, önző dobozban.

Pontosan érkezett, hiszen precíz ember ő. Ja, várjunk, mégsem. Késett. Mert amúgy precíz ember volna ő, csak hát épp ez a körültekintő magatartás okoz néha fennakadást, de végülis ne kukacoskodjak-az nem az én asztalom-, kin ne fogna ki a szokásos mértékű forgalom az autók között az úton, és az emberek között egy félig zsúfolt bevásárlóközpontban.

De megérkezett. Középmagas, barna hajú-és törpebajszú-, szemüveges emberke, egyben az egyetlen ismerősöm, akin még látom a szandál-zokni kombinációt. Egy szokásos megbeszélésre volt hivatalos-nagyon hivatalos-, talán ezért is van látszólag zavarban. Illetve nem tudom, mitől van zavarban, hiszen látott már engem. De modorában mégis egy kisiskolás remegését hallom néha, idáig kétségtelenül imádnivaló is.

Amit nagyon fontos tudni a helyről, ahol ültem: egyedül voltam. Teljesen egyedül. Helyszínünk ugyebár a már említett bevásárlóközpont, azon belül is annak ételudvara. Bőr üléses padon foglaltam helyet, előttem asztal, körülötte székek. És bár ebédidőhöz közeledtünk, az én placcom még üres volt-teljesen üres-, leültem hát a bőr pados oldalra, laptopot nyitottam, így vártam emberemet, aki-lassan-megérkezett.

Miután mosolyogva köszöntöttük egymást, következett az, ami a találkozások döntő többségében a történet 1%-át tenné ki, de itt nem így volt. Már látszott az arcán a tanácstalanság. Logikai játék: adott egy asztal, egy-egyébként bármerre mozduló csaküljmárle-lány, előtte egy laptop, mellette egy táska. Kérdeztem, hová szeretne ülni és készséggel felajánlottam a bőrös helyet,- fontos, hogy az ember megtalálja az igazit, rajtam ne múljon.

Nem, nem, az nem. Maradjak csak. Hogy némi időt spóroljon- a szerkesztő itt nem röhög-, belekezdett mondandója egy részébe, én bámulom a laptopot, laptop bámul engem, és várunk arra, hogy a kolléga végre stabil pont legyen. Mellettem a hely nem volt jó.(Innen hittem, hogy fél tőlem, hehe) Húzom a laptopot jobbra, húzom balra- ha az úgy jobb-, hát sehogy se jobb. Közben persze vázolja a vázolnivalót, én pedig, ha mondjuk dohányoznék- most megtenném. Az asztal előtti székek szintén nem voltak szimpatikusak. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, mikor emberünk már saját magán kuncog és kérdezi mondandója közben: "Csak üljek már le, igaz?" Én belül elnyomtam egy asztalon dobolást és egy gúnyos "IG_GEN"-t, a valóságban, ha jól sejtem, csak vigyorogtam- mi mást tehet az ember lánya. Nade el ne kalandozzon a figyelmünk, hop-hop, már meg is van a győztes! A szomszéd-szintén üresen álló- asztal egyik székére esett a választás, így került ő be a csapatba, harmadik székként(kettőszemben, én a bőrön).

És akkor végre, oly könnyedén, ahogy a reggeli harmat suhan át a virágokon, najó nem, fáradtan, mint egy bányamunkás, a nap már nem annyira harmatos végén- leült. Nem tudom, mennyire voltam magamnál, de számoltam, az akció- melynek tétje kétségtelenül élet és halál volt- negyed órát vett igénybe. De emberünk végre ül, valószínűleg az épület legszimpatikusabb székén. Megkönnyebbülve- hát még én-, mosolyogva-nem tudván, engem hány őszhajszállal ajándékozott meg a jelenet-, zoknisan, szandálosan. Akkor tehát kezdjük el.

Ülök a vonaton, a hajamat a szél mindenfelől az arcomba fújja, a jégkásám maradék cseppjei himbálóznak a pohár alján a vonat lüktetésére. Ha becsukom a szemem, estélyt és szőke férfit látok, ha kinyitom, megint a rohadt tájat. És akkor egyszer jön a gondolat: "Mindjárt megáll a pulzusom" Igen, asszem ez a legtalálóbb kifejezés.

"Én már nem..."
Fáradt emberek fáradt mondatai kezdődnek így. Embereké, akik belefáradtak valamibe. Várni a szerelemre, várni a tiszteletre, egyszóval várni a csodára.....egyszer minden megunható.

Olyan zárkózottak az emberek. Főleg a fáradt emberek. Figyeljük meg a gyakran nevetőket, a legharsányabbakat. Talán ők vannak minden kör szélén. Vagy figyeljük meg a társaságok középpontjait. Népszerű, imádott emberek, de, hogy ők kit imádnak igazán, soha nem tudható.

Mert egy ideig mindenki várt valamire. Várt a szerelemre, tiszteletre-egyszóval csodára-, és várni pedig annyit tesz, kinyílni. És amikor nem történik semmi, vagy ami mégis, minden eddiginél rosszabb, úgy érezzük, hiába volt minden. Amikor pedig megszokássá szilárdul az úgysem_sikerül_semmi, megszűnünk létezni. Kifelé.

Harsányak leszünk a ritkán kapott társaságban, vidáman nevetők alkalmi csodálóink között. De mikor magunk vagyunk, vagy egy olyan ember kérdez, aki tényleg_látni_akar, minden mondat úgy kezdődik, "Én már nem...".

És egy idő után mindenki "Én már nem"-ember lesz. És senki nem mozdul senkiért. Magányosak leszünk egy hatalmas tömegben, ahol mindenki képes lerázni a szemetet, hiszen mindenkit bántott már valaki.

Nagyon hiányzol, de nem hívlak fel, mert "Én már nem..." - ez lesz a jelszó. Kellemes utópia.

A MÁV-Start Zrt. köszönti Önöket DRÁMA InterCity járatán.

Járatunk menetrend szerint csak Kétségbeesés, Hiány és Magány állomásokon áll meg.

Felhívjuk figyelmüket, hogy járatainkon biztos a szorongás.

Kellemes utazást kívánunk.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, aki megmentő hercegére várt a legmagasabb torony legfelső szobájában. De mivel a királylány ronda volt, nem akarta megmenteni senki, így ott rohadt el a legmagasabb torony legfelső szobájában.

Vége.

Tök jó ez a táska. Persze nem kéne, de tök jó. Piros, krokodilbőr mintájú, lakkozott. Piros körmök illenének hozzá-ami persze nem kéne-, meg piros tűsarkú. A ruhák mellé nagy ház illene, nagy kocsival...ugyan, kinek kéne...a cuccok, a kocsi és a ház mellett persze lenne egy pasi...kopasz lenne és nagyon izmos. Persze nem kéne, hisz- azon túl, hogy engem csak cicának szólítana-kockás hasa lenne, és én azt nem szeretem. A kocsit persze ő venné nekem- pedig mondtam, hogy nem kell-, azt mondaná, az ő cicája ne legyen szutykos a metrótól. És különben is, ott az a sok egyszerű ember, akik mindig úgy bámulnak, mikor közéjük lépek...biztos a táska az oka. Így hát kocsival mennék mindenhová, mert így akarja az én kopaszizmos pasim- nekem egyébként nem kéne. És amíg én kocsikáznék, megcsalna engem, majd gyémánt gyűrűvel próbálná csillapítani tomboló dühömet. Engem pedig nem izgatna, hogy az ott egy Van Gogh festmény, darabokra zúznám. A spanyol bútor, a görög váza, mind mind repülne felé, hiába kiabálna, hogy hagyjam abba. Miután feldúlnám a házat- különös tekintettel a törékeny részekre-, odavágnám a piros táskát, ami, mint kiderülne, drágább volt, mint én. Tényleg szép táska...persze nem is kéne.

Ha elszomorodnál,
csak gondolj arra, mennyire jó most Neki
S rögtön olyan könnyű leszel,
mint egy pillangó
Máris te vagy a szél,
ami az arcát fújja,
A levegő édes illata
És itt pedig- dúdolgatva lépsz...
Hisz Neki olyan jó most
Olyan jó.

Milyen gyönyörű táj..."Isten műve"...ha_ha_ha- gondolom, a vonatból szemlélve egy kis falut. Abban a pillanatban valami a szemembe csillan úgy, hogy majd' megvakít: egy templom tornyáról visszaverődő fény.

Az Öregnek jó humora van.

Fogd a kezedbe csupasz, sminkeletlen arcom.

Csókold meg fáradt szemeimet.

Nézegess hosszú percekig.

Érintsd orrodat homlokomhoz.

Maradjunk úgy.

Olvasok és egyszer csak megérzem 

Az Illatot.

Vagy a metrón. Vagy bárhol.

Pont, amikor épp nem is gondolok rá,

megérzem Az Illatot. Azt az észveszejtőt.

Azt hiszem, megőrültem.

Már- egy ideje

Már- megint.

HA ÉN EGY MOTOROS FELESÉGE VOLNÉK...
Megzakkannék. Stohl Andrást vélném látni, ahogy motoros felvonuláson gurulnánk az utcán nagy, berregő tömegben-közben fotóznám a hömpölygő motorfolyamot-, a hajam mindig kócos lenne a széltől.
És, ahogy az úton Ali- így hívnák a férjemet-megnyomná a gázt, az aszfalt csíkjait szemlélném játékos közelségből, s közben arra gondolnék, talán még meghalni se fájna, olyan gyors lenne.
Napjaink száguldó sebességgel telnének, én pedig- egy zsoké feleségéhez hasonlóan- megtanulnám, milyen fontos a bizalom és az erős combok szorítása...

HA ÉN EGY MUNKAMÁNIÁS FELESÉGE VOLNÉK, ő lenne a munkám.
Dolgoznék rajta éjjel, dolgoznék nappal. S, hogy lássa a projekt komolyságát, én is tartogatnék titkokat.
Kapcsolatunkban minden hosszú lenne. Hosszúra nyúlt megbeszélések-és irodai szeretkezések-után még otthon is folytatná a munkát.
Egy darabig várnék, majd- a sokadik egyedül fogyasztott vacsora után- bemennék hozzá a dolgozószobájába. Mögé lépnék-ő észre se venne engem, véreres szemein tervek nyoma csillogna tompán-, s nyakát átkarolva búgnám:
-Ideje aludni, kedves.
Mivel válaszként csak egy elcsigázott jólvanmindjárt érkezne, lefeküdnék egymagam.
De nem aludnék sokáig. Egy álom ébresztene fel, melyben elmém szikrákat szórna, s olyan ötletekkel kápráztatna el, melyek az övéin is túltesznek. Rohannék is hozzá, hogy elmondjam neki rögtön, hát ott találnám őt az asztalára bukva, a papírjain aludva. Ahogy elnézném az apró nyáltócsát az első bekezdés fölött, jobb ötletem támadna:
Másnap szaladnék is a munkahelyére, ott előadnám az álmomban látott ötletet a főnökének, ami neki annyira tetszene, hogy azonnal alkalmazna.
Mikor hazaérnék, még mindig ott találnám férjemet, ahogyan papíroktól ráncos arccal újból nekiveselkedik a munkának. Ekkor odalépnék mögé, átkarolnám vállát, s azt mondanám:
- Menj aludni, ezt majd én befejezem...
Ha egy munkamániás felesége volnék- az volnék én is.