Amikor kézzel írok, eszembe jut a „C” betűje. Ami igazából „M”.
Hogy lehet ilyen rondán írni-szörnyülködtem akkor-és különben is, hogyan lett egy „M”-ből „C”-re emlékeztető forma?
Reggel volt és a vonaton mindig előkerültek az aznapi füzetek. Talán akkor volt utoljára olyan, hogy ismertük egymás kézírását, ma már ez olyasmi, amivel hosszú idő után találkozom valakinél, vagy még akkor se.
Ahogy ismerkedtünk egymás betűivel, ismerkedtünk egymással is. A szigorú, de szétszórtan író informatikus és a szétszórt, de szigorúan szép betűket tartani próbáló magyar- és olasz mániás. (Akkoriban a kézírás mellett kedvenc tárgyaink jellemeztek minket, ma ezek optimális esetben munkáinkká váltak, már a szerencséseknél persze.)
Emlékszem, ahogyan velem szemben ülve tanulmányozta első olasz füzetemet, magában dünnyögve-„Hm, szebben ír, mint én..”-, majd mikor közelebb hajoltam a kis, vonati asztalra támaszkodva(azt hiszem, kevés kacér pillanataim egyike volt), rávágott a seggemre a füzettel.
Csodás délutánok voltak.