2018. 03. 02.

A mesékkel csak egy baj van, hogy az átkok megtörését mindig valamilyen külső tényezőtől várja bennük az ember, legyen az egy herceg csókja, vagy bárki más igaz szerelme, amely majd megszabadít mindenféle gonosz varázslattól.

Olyasmit már kevésbé olvashatunk, hogy 
"hosszú és kitartó, gyógyszeres kezeléssel kombinált kognitív viselkedésterápia mellett a királylány legyőzte végre fóbiáit, hogy rátaláljon álmai ZS-kategóriás lovászfiújára, akivel fapados, hétköznapi szerelembenéltek, míg meg nem haltak, koszorúér-elmeszesedésben."

Meg kéne írni hát a bipoláris hercegnő és a nárcisztikus személyiségzavarban szenvedő-na persze igazából élvezkedő-királyfi történetét.
A hercegnő szimplán néha úgy gondolta, herceg nem létezik, máskor meg úgy, hogy igen. Néha élénken látta maga előtt az egekbe röpítő szerelmet, máskor úgy gondolta, menjen a picsába a drága-lovával együtt-, és valójában az őt őrző sárkány is csak azért mutatkozott oly ritkán, mert ilyenkor félt a közelébe menni.
Nem úgy a senkitől sem félő herceg. Mivel zigóta korától tökéletessége teljes tudatában létezett, saját magánál tán csak egy dolgot kedvelt jobban: a csillogó felületeket, melyekben persze magát méregethette.
Mélységes megelégedéssel konstatálta, hogy még mindig nincs nála szebb, nem tudván, hogy van valahol egy lány, aki felváltva fogja utálni és szeretni ezért.