Hát ezelőtt az vót, mer hogyis máshogyis lett vóna, hogy elképzeltem, milyen lesz, ha itt maradok. Munkát kapok majd
nagyon kövér asszonyok között a piacon, velük harsányan vihogok majd reszelős hangomon, az ujjaim vége mindig foltos lesz valami gyümölcs levétől, arcomon a repedésekben megül a kosz és a sötétre sült bőrön talán új anyajegyek is lesznek(merthát az élet nem áll meg), és amikor épp a szoknyámba törlöm a cseresznyelét, naszóval akkor jön majd a Józsi, akivel hát tudjátok, az asszonyok biztosan tudják, otthon ilyenje mindnek van.

És akkor kanalazom a pörköltet a tésztával a Józsi elé, és akkor bekapcsolódik a tévé, amiben az megy, ami van, most épp híradó, amiben mondják, hogy valami múzeum valami képet kapott, hát ilyet én is tudok csinálni, höhh- egyél, kihűl a pörkölt, fasznak csináltam.

Ezelőtt meg az volt, hogy elképzeltem, hogy tudok autentikus falusi stílusban írni, ami persze rohadtul nem igaz, cserébe nem csak képzelem, hogy a szép szavaktól finomodik a hangom, a kellemes emberektől tompul bennem a düh és a közönségesség, és, hogy léteznek helyek, ahol a kulináris skála is sokkal szélesebb. Ahol könnyen platformot talál igényed egy különlegesebb életre, és ahol a reményvesztett
csalódásban megvigasztal egy templom picike terén álló
harangocska csilingelő, káprázatos játéka...