Az egyik azt mondta, erkölcstelenül élek. Le kéne már vennem, ha már itt tartunk mindent, de a feketét mindenképp, ez így nem állapot. És különben is, ő a házát suvickolta egész nap abban reménykedve, felmegyek hozzá. Apámnál is idősebb testtel és egy kamasznál is ifjabb fantáziával vázolta fel elképzeléseit: felmegyek, főzünk, szeretkezünk, ami gyönyörű lenne, illetve főleg én lennék gyönyörű, ő kevésbé(hoppá, még a marketinghez is van érzéke)...
Mindjárt folytatja, de előbb kimegy cigizni újra. Elmondja, miért tarthatatlan, hogy tartom magamon a tartást, és mikor visszatér, a cigi nyilván feltölthette, komolyabb eszközökhöz nyúl. Megfogja, használja a depresszióm. Kijelenti, hogy ő az én utolsó esélyem. Ekkor már persze gyenge vagyok, mint a harmat, hónapok óta tartó bánatomtól a Szépséges miatt, aki mellett mindenki csövessé válik...különösen ő.
Zajos kocsma homályában ülünk, a pici asztalok méltatlanul kicsire zsugorítják jól berendezett intim szférámat, csak a jelzés értékül felvett fekete pulcsi véd...őtőle, a helytől, a zajtól- de szavaitól nem.
Hazafelé sétálva az utcán kézfejemen hirtelen fájdalmat érzek, ahogy a kabát súrolja. Szemügyre veszem a picike sebet, majd rekonstruálni próbálom a figyelmemet valahogy eddig furcsán elkerülő történést. A megfejtés másik ujjamat a sebhez próbálva érkezett(és jött a döbbenet): ezt én kapartam magamba, amíg beszélt hozzám, az asztal alatt.