2016. 11. 21.
Már amikor gyerek voltam, élénken élt bennem és befolyásolt a vizualitás. Ahogy az utcán mentünk, elképzeltem, ahogyan gumicsíkok hálóznak be mindent. A "gumizás" az a játék volt, ahol egy közönséges gumicsíkot két ember feszített ki a lábával, a harmadik pedig különböző alakzatokat kreálva belőle, ugrált. A feladat lényege gondolom az volt, hogy minden figurából való felugrás után gumira érkezz. Vizuális játékom feladata pedig az volt, hogy az előttem kifeszülő gumikat átlépjem, így haladtam anyám mellett furcsán nagyokat lépve, baromira koncentrálva.
Amikor már nem volt szórakoztató a dolog, abbahagytam volna, de a képzelt gumik csak nem tűntek el, de mivel már nem lépkedtem át őket, halmozódni kezdtek a lábamon...idegesített, hogy nem tudom őket eltüntetni a képzeletemből, miközben idegesít, hogy folyamatosan veszítek a saját játékomban, hisz már nincs kedvem játszani.
Talán először tapasztaltam akkor ilyet.
