Jött a nő, vastag keretes szemüvegben, affektálva magyarázta a képeket szemlélve, amit mindig mond a művészettörténészeknek, akik persze nem értik meg. Mivel imádom a magukról megfeledkező monologizálókat-hiszen ilyenkor tanulok-, hallgattam és lépkedtem mellette. Okfejtése közben magához térve saját hangja imádatából rám nézett, majd megkérdezte, mellesleg én is művészettörténész vagyok-e. Mikor nemet mondtam, legyintett és befejezte. Szándéka szerint nyilván nem volt lekezelő, de hatott. Én arra gondoltam, épp azért kéne folytatnia, mert minden ilyen infótól fejlődöm, de gondolom, nem volt energiám tovább kommunikálni, mentem a dolgomra.

Aztán odaállt mellénk a nő, kabátján két kitűzővel, mosolyogva marasztalni próbált egy olyan napon, mikor értéktelen napjaim depressziója kezdett magába temetni. Csevegőn kérdezett rá, miért jöttem el erre a kiállításra, miért szeretem a művészetet...szándéka szerint nyilván nem volt bántó, de egy privát frusztrációba gázolt vele, ahogy mindenki, aki arra kíváncsi, mit keresek galériák környékén: nincs szakirányú végzettségem.
Nem vagyok művészettörténész. Nem vagyok kurátor. Nem vagyok menedzser, esztéta, művész.

Néhány év újságírás-melyet inkább neveznék írásgyakorlatnak-után rájöttem, mi érdekel igazából, hát ráhajtottam a témára gyakorlattal pótolva az elméletet, örülve annak, hogy semmi nem vész kárba abból a bizonyos "másik irányból" sem, hiszen írni, facebook-oldalakat szerkeszteni, fotózni ehhez is kell.
Közben megtaláltam laikus szemem hasznát: a mindenkori átlag ember képviselőjeként akarom bemutatni az EMBERT a művész mögött. Nem tudok száraz, mély értekezéseket írni egy művész munkásságáról, de sokkal jobban érdekel, mit érez ő, melyik a kedvenc festőecsetkéje, vagy hogyan vélekedik klisésnek tartott kérdésekről, melyeket mellesleg-buta-főiskolám gyökerestől próbált kiverni a fejünkből.
Emellett pedig továbbra is foglalkoztat a kérdés, van-e valójában szükség egy e területen szerzett diplomára, vagy lecsillapodik a privát hiszti, ami azt súgja, kevesebbet érek- miközben az egyetlen ember, aki lenéz engem- én vagyok.