Tök jó ez a táska. Persze nem kéne, de tök jó. Piros, krokodilbőr mintájú, lakkozott. Piros körmök illenének hozzá-ami persze nem kéne-, meg piros tűsarkú. A ruhák mellé nagy ház illene, nagy kocsival...ugyan, kinek kéne...a cuccok, a kocsi és a ház mellett persze lenne egy pasi...kopasz lenne és nagyon izmos. Persze nem kéne, hisz- azon túl, hogy engem csak cicának szólítana-kockás hasa lenne, és én azt nem szeretem. A kocsit persze ő venné nekem- pedig mondtam, hogy nem kell-, azt mondaná, az ő cicája ne legyen szutykos a metrótól. És különben is, ott az a sok egyszerű ember, akik mindig úgy bámulnak, mikor közéjük lépek...biztos a táska az oka. Így hát kocsival mennék mindenhová, mert így akarja az én kopaszizmos pasim- nekem egyébként nem kéne. És amíg én kocsikáznék, megcsalna engem, majd gyémánt gyűrűvel próbálná csillapítani tomboló dühömet. Engem pedig nem izgatna, hogy az ott egy Van Gogh festmény, darabokra zúznám. A spanyol bútor, a görög váza, mind mind repülne felé, hiába kiabálna, hogy hagyjam abba. Miután feldúlnám a házat- különös tekintettel a törékeny részekre-, odavágnám a piros táskát, ami, mint kiderülne, drágább volt, mint én. Tényleg szép táska...persze nem is kéne.