HA ÉN EGY MUNKAMÁNIÁS FELESÉGE VOLNÉK, ő lenne a munkám.
Dolgoznék rajta éjjel, dolgoznék nappal. S, hogy lássa a projekt komolyságát, én is tartogatnék titkokat.
Kapcsolatunkban minden hosszú lenne. Hosszúra nyúlt megbeszélések-és irodai szeretkezések-után még otthon is folytatná a munkát.
Egy darabig várnék, majd- a sokadik egyedül fogyasztott vacsora után- bemennék hozzá a dolgozószobájába. Mögé lépnék-ő észre se venne engem, véreres szemein tervek nyoma csillogna tompán-, s nyakát átkarolva búgnám:
-Ideje aludni, kedves.
Mivel válaszként csak egy elcsigázott jólvanmindjárt érkezne, lefeküdnék egymagam.
De nem aludnék sokáig. Egy álom ébresztene fel, melyben elmém szikrákat szórna, s olyan ötletekkel kápráztatna el, melyek az övéin is túltesznek. Rohannék is hozzá, hogy elmondjam neki rögtön, hát ott találnám őt az asztalára bukva, a papírjain aludva. Ahogy elnézném az apró nyáltócsát az első bekezdés fölött, jobb ötletem támadna:
Másnap szaladnék is a munkahelyére, ott előadnám az álmomban látott ötletet a főnökének, ami neki annyira tetszene, hogy azonnal alkalmazna.
Mikor hazaérnék, még mindig ott találnám férjemet, ahogyan papíroktól ráncos arccal újból nekiveselkedik a munkának. Ekkor odalépnék mögé, átkarolnám vállát, s azt mondanám:
- Menj aludni, ezt majd én befejezem...
Ha egy munkamániás felesége volnék- az volnék én is.