Van egy olyan különleges képességem, amivel megérzem, hogy mikor esne jól, ha leesne az eső. Például most. A különleges képességet pedig migrénnek hívják. Érzem, ahogyan a fejemet nyomja az idő, ráadásul minden irányból, a kis disznó. Pontosabban inkább a levegő nyom. Mert a levegő most nehéz. Sűrű. Vastag(kérek egy festőt, fesse le a vastag levegő fogalmát). Klausztrofób érzés nyílt terekben. És persze fáj. Hiszen kinek ne fájna, ha ólom kezek tapadnának fejére, majd erős nyomással arra kényszerítenék, ordítson. Persze én nem ordítok, kibírom. (Ez is képesség)                                  

A másik felettébb bosszantó dolog, hogy a levegő, ólom kezei mellett ólom ujjacskákkal is rendelkezik a kényesebb részekhez, s rátapadva szemhéjaimra azokat arra kényszerítik, csukódjanak le.

Tehát eső kell. Erről nem nyitok vitát. Valószínűleg már aludni fogok, amikor bekövetkezik, de felébredni olyan csodás lesz, mint egy hosszú télből magadhoz térni- cseresznyefaként(már, ha volt már valakivel ilyen). Amíg alszom, az eső csepp-serege fog háborúzni az áthatolhatatlanul vastag levegő, vagyis az ólomkezek serege ellen. Ha az eső vesztésre áll, beveti majd tartalékos katonáit- a villámokat- is, így messzire eljut majd a csata híre. És mivel az eső most a jófiú, irgalmas lesz majd a győzelemben is. Békét köt a leigázott levegő- néppel és együtt élnek tovább. Így amikor reggel felébredek, a levegő friss és harmatos lesz, hiszen eső népe van sorai között.