„Ákom- bákom, elvisz a párom

Ha hármat koppintok, végre megtalálom”

Duruzsolta Baba Yaga a szépasszony feje felett. A boszorkány megvolt vagy száz éves, orra kampós, hangja reszelős, háta öreg fatörzsként görnyedt feje mögött. Kunyhójában- mely kacsalábon állt- förtelmes bűz terjengett.

A hiedelem úgy tartja, egy asszonyból akkor lesz boszorkány, ha megeszi a saját gyermekét. Persze Baba Yaga amúgy is gyerekfaló hírében állt, így mindenki rettegett tőle a környező falvakban. Erdejébe csak vakmerő ifjak vagy kétségbeesett lelkek tévedtek be, abban bízva, a boszorkány erejével segít rajtuk.

„Meglát majd, ha jő a hó,

Varjú vére olvadó...”

- kántálta tovább, miközben épp egy varjú torkát vágta fel az üst fölött, hogy annak vérét belecsepegtesse. Az ifjú leány reménykedve nézett rá, ugyanakkor elborzasztotta az üst tartalmának látványa és bűze. Minden új hozzávaló lepottyantását Baba Yaga hisztérikus kacaja kísérte, melytől Anna teste reszketett. De megremegett az egész viskó is, rezegtek a falakra akasztott döglött pókok, denevérek, és csörömpöltek a polcokon az üvegek, melyekben patkánybél és egyéb finomságok voltak.

A lány a kandalló melletti rozoga széken foglalt helyet. Vékony alkatú, ifjú teremtés volt, keskeny arcát leomló barna haj keretezte, s egyszerre volt sápadt és kipirult az izgalomtól. Mélyzöld, bársony ruhája felett fekete köpenyt viselt, olyat, amilyet hercegnők vesznek magukra, amikor titokban surrannak ki otthonról az éjszaka közepén. A melegben leoldotta köpenyét, a tűz fényében megcsillant nyakán a családi ékszer. Hercegnő volt, de mégsem volt minden az övé.

Egy ifjú iránti szerelme vezérelte a sötét erdőbe ama kései órán, s reménye nem volt más, csak Baba Yaga. A boszorkány, akiről azt tartják, minden holdtöltekor felfal egy kisgyereket. Imádkoznak is az anyák vihar idején a kiságyak felett: „Csak nehogy eljöjjön Baba Yaga” Mások szerint ő idézi elő az aszályt, ami a földeket sújtja, megint mások úgy gondolják, ő okozza a háborúkat, és minden viszályt asszonyok és férfiak között. Messze földön híres rettentő ereje, nevének ejtését is kerülik az emberek, ugyanakkor néha segítője a bátraknak, akik olyan tűzzel beszélnek vele, hogy bennük emberére akad.

Amikor Anna belépett az erdőbe, nem tudhatta, hogy a halál arca néz majd vissza rá, vagy segítőtársra lel az asszonyban, kinek nevét maga is rettegett kiejteni. S most itt ül a kunyhójában, itt keveri üstjét a csúf öregasszony.

A bűzös lötty színe minden hozzávalótól változott, s a banya révülten kántálta tovább az igéket. A haragoszöld gőzben táncot jártak fonnyadt, fehér tincsei, és a bütykös ujjak serénykedő árnyéka a falakra vetült. Anna félelme viszont múlni kezdett, helyét lassan átvette a kétségbeesés.

Ó, Iván...