"Én már nem..."
Fáradt emberek fáradt mondatai kezdődnek így. Embereké, akik belefáradtak valamibe. Várni a szerelemre, várni a tiszteletre, egyszóval várni a csodára.....egyszer minden megunható.

Olyan zárkózottak az emberek. Főleg a fáradt emberek. Figyeljük meg a gyakran nevetőket, a legharsányabbakat. Talán ők vannak minden kör szélén. Vagy figyeljük meg a társaságok középpontjait. Népszerű, imádott emberek, de, hogy ők kit imádnak igazán, soha nem tudható.

Mert egy ideig mindenki várt valamire. Várt a szerelemre, tiszteletre-egyszóval csodára-, és várni pedig annyit tesz, kinyílni. És amikor nem történik semmi, vagy ami mégis, minden eddiginél rosszabb, úgy érezzük, hiába volt minden. Amikor pedig megszokássá szilárdul az úgysem_sikerül_semmi, megszűnünk létezni. Kifelé.

Harsányak leszünk a ritkán kapott társaságban, vidáman nevetők alkalmi csodálóink között. De mikor magunk vagyunk, vagy egy olyan ember kérdez, aki tényleg_látni_akar, minden mondat úgy kezdődik, "Én már nem...".

És egy idő után mindenki "Én már nem"-ember lesz. És senki nem mozdul senkiért. Magányosak leszünk egy hatalmas tömegben, ahol mindenki képes lerázni a szemetet, hiszen mindenkit bántott már valaki.

Nagyon hiányzol, de nem hívlak fel, mert "Én már nem..." - ez lesz a jelszó. Kellemes utópia.